Közszolgálat a határon túl

Published: 4 February 2015

A Médiatudományi Intézet és az MTVA közös projektjeként 2014. szeptember 15-e és október 15-e között új szociológiai adatfelvételre került sor négy szomszédos országban élő magyar közösség körében. Az Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban reprezentatív mintákon megvalósult kérdőíves kutatás az említett régiókban kisebbségi sorban élő felnőtt korú, magukat magyarnak valló, összességében 2745 válaszadó médiahasználati szokásainak feltárására irányult.

Vizsgálatunk folytatása annak, a 2011-ben elkezdett, alkalmazott célú tudományos kísérletnek, melynek során bizonyos időközönként azt monitorozzuk: miként alakult az érintett magyar kisebbségi közösségek tagjainak viszonya a különböző médiafelületekhez, illetve információforrásokhoz. Legújabb kutatási eredményeink tehát egyfelől szervesen kapcsolódnak a három évvel ezelőtti határon túli magyar médiakutatáshoz. Mindazonáltal ezúttal eltérő súlypontok mentén kezeljük a regisztrált adathalmazokat. A 2011-es kutatásunk során ugyanis elsősorban a határon túli magyarok, mint médiafogyasztók (befogadók) identitásának és asszimilációjának tükrében vizsgáltuk a válaszadók magyar-, illetve többségi nyelvű médiafogyasztási gyakorlatát, mint a modernkori információszerzés és tudatformálás szempontjából megkerülhetetlen vonatkozási pontot. (lásd:  Dobos Ferenc: Nemzeti identitás, asszimiláció és médiahasználat a határon túli magyarság körében, Médiatudományi Könyvár, 2., Budapest, 2012) Jelen esetben azonban a fő hangsúlyt arra helyeztük, hogy az anyaországból sugárzott – főként közszolgálati – médiatartalmak milyen fokú elfogadásra/elutasításra, érdeklődésre/érdektelenségre találnak a vizsgált magyar közösségek különböző rétegeinek körében.

Következésképpen – előző vizsgálatunk alapvetéseitől részben eltérő – kutatásunk tematikai felépítésének köszönhetően az elemzés során mindvégig prioritást élvez a magyarországi közszolgálati médiafelületekhez való viszony, az internet használat terén tapasztalt jelenlegi gyakorlat, illetve az elmúlt három évben bekövetkezett változások bemutatása a nézettségi/hallgatottsági adatsorok, valamint a tetszési indexek alapján.

Talán említést érdemel, a tény, hogy adatfelvételünkre a médiahasználat alakulása szempontjából igen mozgalmas időpontban került sor: a 2013-as digitális átállás után egy évvel. Ez éppen megfelelő időtávnak bizonyult ahhoz, hogy a digitális szórással kapcsolatos legelső határon túli magyar tapasztalatokat – leginkább pedig az erre visszavezethető változásokat – mind a technikai (vételi) szempontok, mind a műsorpreferenciák szerint megvizsgáljuk. Mindezzel kapcsolatban elöljáróban annyi mondható el, hogy a digitális átállás régiónként különböző mértékben volt/van kihatással a korábbi médiahasználat megváltozására: egy régióban számottevőbb, háromban azonban kevésbé mély nyomokat hagyott válaszadóink médiafogyasztási szokásaiban.

A kérdőíves módszer nyilvánvalóan meghatározza a kapott eredmények felhasználási módját, az elemzés mikéntjét. Amikor a felmérés kiértékelése során „nézettségről” beszélünk (pl. a televíziós műsorok és csatornák esetében), akkor ezek az adatok értelemszerűen nem összevethetőek közvetlenül a hazai műszeres mérések során kapott adatokkal. Azonban tekintettel arra, hogy azonos módszerrel, azonos kérdésekkel korábban már végeztünk lekérdezést, a kapott idősoros adatok már értékes többlet információkat nyújtanak, jól kirajzolják az adott régiókban zajló változásokat, trendeket.

Az adatfelvétel során természetesen az identitással és értékrenddel kapcsolatos kérdéssorokat is rögzítettük. Az adatbázisok tehát lehetővé teszik, hogy további utóelemzések során az e téren bekövetkezett – a médiahasználat és az identitás kölcsönhatásaival kapcsolatban tapasztalható – változásokat külön tanulmányokban dokumentáljuk.

A 2011 évi kutatás egyik legmarkánsabb megállapítása az volt, hogy a határon túli magyar közösségek egyes rétegei oly mértékben fordulnak el az anyanyelvű közszolgálati tartalmak fogyasztásától, hogy félő, belátható időn belül elveszítik azt a képességüket, hogy dekódolják a hozzájuk intézett alapvető médiaüzeneteket, amelyek identitásuk, közösségi életük alapvető fenntartásához szükségesek. A két évvel későbbi adatfelvétel azt látszik igazolni, hogy a diagnózis helytálló volt, de további romlás nem következett be, sőt némely területeken pozitív trendekről beszélhetünk. Ez mindenképpen biztató és adott esetben visszaigazolhatja azt a műsorpolitikát, amit a közszolgálati médiumok az elmúlt pár évben kidolgoztak és követtek.