A szólásszabadság korlátozása a büntetőjog eszközeivel II. – A rémhírterjesztés bűncselekményének elemei

Published: 3 June 2021

A mai sajtóban gyakorta találkozunk olyan írásokkal, amelyek rémhírterjesztés miatti letartóztatásokról, vagy vádemelésekről írnak. Korábbi blogbejegyzésünkben már említést tettünk az álhírekkel szembeni fellépés eszközeként a szólásszabadság büntetőjogi korlátozásáról, illetőleg annak jelentőségéről, ehelyütt pedig a konkrét büntetőjogi szabály értelmezésére teszünk kísérletet. Fontos azonban már itt kiemelni, hogy a hazai büntetőjog nem önmagában a hazugságot (valótlan tényállítást) rendeli büntetni, a szabályozás ennél lényegesen komplexebb.

NED_PropagandaTip_03.jpg

Kép forrása: https://www.freedomforuminstitute.org/print-5/

Az elmúlt másfél évben a fake news elleni küzdelem már nem csupán az internet felhasználók információhoz való joga tekintetében vált fontossá, a pandémiás helyzetben a valósághű tájékoztatás és valós információkhoz való hozzájutás – túlzás nélkül – létfontosságúvá vált. Ennek biztosítására fogalmazta meg a jogalkotó a rémhírterjesztés (már létező) bűncselekményének egy új változatát. Megalkotására nem csupán az adott pandémiás helyzetben volt szükség, hiszen a jogalkotó célja az volt, hogy a későbbiekben is biztosított legyen a köznyugalom fokozott védelme a különleges jogrendek idején, amelyre a rémhírterjesztés már létező, első változata nem terjedt ki.

A Büntető Törvénykönyv (továbbiakban Btk.) 337. § (2) bekezdése értelmében a rémhírterjesztés új, második fordulatát az követi el, aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa. Ezen rendelkezés a közzétett állítások valótlansága mellett megköveteli, hogy a közlés meghatározott körülmények között történjen, azaz nagy nyilvánosság előtt, szándékosan és bizonyos következmények kiváltására alkalmasan.

A hazai joggyakorlat szerint a nagy nyilvánosság nagyobb létszámú személy jelenlétét, illetve annak a reális lehetőségét jelenti, hogy az elkövetés helyén nagyobb számú, vagy előre meg nem határozható létszámú személy szerezzen a bűncselekményről tudomást. Nagyobbnak minősül a jelenlévők száma, ha egyszeri ránézésre nem állapítható meg, hogy a helyszínen hányan tartózkodnak. A Btk. értelmében a nagy nyilvánosság fogalma alatt a bűncselekménynek a sajtótermék, médiaszolgáltatás, sokszorosítás vagy elektronikus hírközlő hálózaton (például interneten) való közzététel útján történő elkövetését is érteni kell. Tehát a közösségi platformokon közzétett posztok, bejegyzések egyértelműen teljesítik a nagy nyilvánosság követelményét. Azonban kérdésesek lehetnek azok az esetek, mikor az elkövető szándéka nem terjed ki egy szűkebb csoport vagy konkrét számú ismerőssel való közlésen túl, és az inkriminált tényállítását csak pár, meghatározott számú személy által elérhető online közösségben teszi. Ilyen esetekben jut jelentőséghez a szándékosság kérdése.

A rémhírterjesztés bűncselekménye csak szándékosan követhető el: az elkövető tudatának át kell fognia, hogy a közölt tény valótlan vagy elferdített, valamint azt is, hogy e tények közlése alkalmas a köznyugalom megzavarására, továbbá azt is, hogy cselekményét nagy nyilvánosság előtt követi el. A büntetőjogi felelősség szempontjából az elkövető valóságos céljai (politikai ellenfél lejáratása, szomszédos országok elleni hangulatkeltés, gazdasági versenyben az ellenfeleknek való károkozás, újság példányszámának növelése stb.) közömbösek, ahogyan az elkövető motivációja is (bosszú, harag, gyűlölet, szenzációhajhászás, feltűnésvágy, politikai siker reménye).  Elegendő, ha az elkövető felismeri, s ha ugyan nem is kívánja, de belenyugszik abba, hogy az általa tudottan valótlan vagy tudottan elferdített tények közlése megzavarhatja a köznyugalmat. Amennyiben gondatlansága folytán nem látja előre magatartása következményeit, avagy látja azokat, de könnyelműen bizakodik azok elmaradásában, büntetőjogi felelőssége nem áll fenn, a rémhírterjesztésnek gondatlan alakzata ugyanis nincsen.

Ha tehát valaki azért nincs tisztában az állított tények valótlanságával, mert a tőle elvárt körültekintést elmulasztotta, akkor nem állított szándékosan valótlant, következésképpen a rémhírterjesztés szándékos bűncselekményét nem követte el.  További példa lehet a gondatlan elkövetésre, ha a közlő tudata nem fogja át a nagy nyilvánosságot, pl. csak néhány ismerősének küldi el privát üzenetben, akiktől ez tovább terjed, de a valótlan közlés terjesztői híresztelés miatt felelősségre vonhatók. Gondatlan híresztelésre példa lehet, ha valakinek felbukkan egy álhír a hírfolyamában és azt megosztja az ismerőseivel, nem győződve meg arról (hiszen mi oka is lenne rá, mikor egy általa megbízhatónak vélt internetes portál hivatalos oldaláról származó információ vagy bejegyzés), hogy az valós-e vagy sem.

Összegezve tehát a rémhírterjesztés bűncselekményének új változatával kapcsolatosan az alábbiakat kell kiemelni: (1) A jogalkotó csak a tényállítást illetve annak híresztelését (továbbadását) rendelte büntetni, következésképpen az nem vonatkozik véleményekre (pl. a kormány intézkedéseinek kritikája és a járványra, mint közügyre vonatkozó közéleti vitában kifejtett vélemények). (2) A tiltás csak valótlan információkra vonatkozik. (3) A közlésnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, de sérelemnek ténylegesen nem kell bekövetkeznie. (4) Rémhírterjesztés bűncselekményét csak szándékosan lehet elkövetni, azaz nem tiltott a gondatlanul, a tények megfelelő ellenőrzése nélkül, jóhiszeműen közzétett valótlanság.

 

dr. Monori Zsuzsanna Éva