Fikció vs. Valóság – Meddig tart az alkotói szabadság?

Published: 25 March 2021

Igaz történet alapján – egy elcsépelt, de hatásos mondat, ami bármilyen produkciót automatikusan hitelesíthet a gyanútlan néző fejében. Ugyanakkor a beavatott néző – amennyiben jól ismeri a történelmi hátteret – azonnali elvárást támaszt, és ha nem is mindig tudatosan, de megpróbálja kivonni magát az adott film hatása alól, és inkább arra koncentrál, hogy az alkotók hol és mikor gyakorolták a szabadságukat – vagyis hol fikcionalizálták a valóságot.

crown_.jpg

(Kép forrása: Claire Foy & Vanessa Kirby)

Ahogy a történelmi hitelességre, úgy a hiteltelenségre is számtalan példát lehet hozni a filmtörténelemből, az írás aktualitását ugyanakkor a Korona című (The Crown) népszerű Netflix sorozat szolgáltatja. Ez a produkció a streaming-szolgáltató egyik zászlóshajója, rendkívül sokan nézik és kedvelik, emellett jelenleg minden idők 8. legdrágább televíziós sorozata (ha jelenleg még csak előkészületben lévő produkciókat is figyelembe veszünk). Egy ekkora büdzséből készülő, a brit színjátszás krémjét felvonultató alkotás esetében a történelmi hitelesség, pontosság alapelvárás. A 2016-ban készült első évad során még maga II. Erzsébet, a brit királynő is nézte, és kedvelte a (többnyire az ő életrajzát is feldolgozó) sorozatot – a problémák a második évaddal kezdődtek. Az elvárt hitelesség, a történelem valósághű ábrázolása mellé csatlakozott egy másik kényes tényező – a közelmúlt. A legutóbbi botrány a negyedik évadhoz fűződik, ami már a ’80-as években játszódik, és jóllehet, hogy a királynő a fiatalkorára, az ’50-es évek eseményeire kellemes nosztalgiával tekint vissza, ez az évad már több ízben is felháborodást keltett a brit királyi családban. Olyan szinten dramatizálták a cselekményt – egyes vélemények szerint hamisították -, hogy abból már politikai kérdés lett. Az évad hatodik, Terra Nullius címet viselő epizódjában a Netflix egy jóval későbbi eseményt vetít vissza a múltba, ráadásul olyan mondatokat ad az akkori ausztrál miniszterelnők, Bob Hawke szájába, amik egészen biztosan nem hangzottak el. A királynő volt sajtótitkára, Dickie Arbiter szerint a sorozat "a végletekig feszíti a művészi szabadság határait", Peter Morgan, a sorozat producere és írója pedig azzal védekezett, hogy a forgatókönyve egy folyamatos ide-oda ugrálás kutatómunka és drámaírás között, hovatovább: "a kreatív képzelőerő játéka". Ez a kijelentés igen sokatmondó, és az ezzel kapcsolatos események is. A brit kulturális miniszter, Oliver Dowden a Netflixnek írt levelében kérte, hogy hívják fel a nézők figyelmét arra, hogy fikciós alkotást látnak. A szolgáltató ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy a nézőik ezt pontosan tudják, és nem tartják szükségesnek külön kiemelni – ahogy nem tartják magukat felelősnek abban sem, ha valakinek ez nem egyértelmű.

Ezen a ponton érdemes kicsit elgondolkodni, mivel mindkét fél álláspontjában sok igazság van, és akár folytatódnak a botrányok, akár nem, a fikciós mű, és a játékfilm fogalmai már önmagukban hordozzák, és elengedhetetlenné teszik az alkotói szabadságot. Ugyanakkor ez nem egy egzakt fogalom, hiszen amennyi néző, annyi nézői elvárás – felmerül a kérdés, hogy ez vajon meddig tart? Mi az, ami belefér egy művész szubjektív nézőpontjába, ha valós alapanyagból dolgozik, és mi az, ami már nem? Az alábbiakban a filmtörténelem különböző (adott esetben szélsőséges) példáival próbálom közelebb hozni a választ.

A valóságból merítő műfajok, tehát a háborús film, a történelmi film, és az életrajzi film egyaránt magával a filmtörténettel egyidősek. Egy érzékletes példa arra, hogy egy valós eseményt feldolgozni kortalan, és kimeríthetetlen dolog: a legendás Roman Polański tavalyi mozifilmje – eredeti címe J'accuse - ami Alfred Dreyfus francia kapitány kálváriájáról szól, és 1894-ben játszódik, már a filmtörténelem hajnalán, 1899-ben feldolgozásra került - ráadásul nem kisebb név, mint az úttörő Georges Méliès rendezésében. Polański egyébként pont az az alkotó, akinél a „fiktív” alterego és a magánszemély megítélése éles kontrasztban áll. Mint elismert művész, kis túlzással már minden létező filmes díjat megkapott élete során, a teljesség igénye nélkül: Oscar-díj (2002), BAFTA (1974, 2002), Cannes-i Arany Pálma (2002), Golden Globe (1974, 1979), stb. Ugyanakkor az Egyesült Államokban 1978 óta elfogató parancs van érvényben ellene, ezért azóta csak olyan országokba látogatott el, amelyeknek nincs kiadatási egyezményük az USA-val. Bizonyos emberek szemében bűnöző, ám ez nem gátolta meg abban, hogy azóta is gyakorolja a művészi szabadságát, és filmrendezőként minden idők legnagyobbjai között tartsa számon a szakma és a közönség egyaránt.

Ahogy a lengyel rendező legtöbb filmjét, úgy a legutóbbit is többnyire szerette a kritika és a közönség is, viszont itt érdemes megemlíteni azt a tényezőt, hogy 1894 régmúltnak számít, és már 20-30 éve se nagyon élhetett olyan ember, aki átélhette az akkori eseményeket – tehát egy ilyen film hitelességét csak egy történész kritizálhatja teljes joggal. Visszakanyarodva a korábban említett Netflix-sorozathoz, nemcsak azért kényesebb annak a témája, mert a közelmúltat dolgozza fel (a készülő 5. évad már a ’90-es években fog játszódni), hanem azért is, mert számos fontos szereplője ma is él. Érdemes tehát inkább olyan történelmi produkciókkal összevetni, amik szintén egy közelmúltbeli eseményt dolgoznak fel.

Az amerikai történelemben az elmúlt évek talán legnagyobb botránya Edward Snowden nevéhez fűződik. A volt CIA-alkalmazott az egyik legvitatottabb modern hős, aki azzal vált híressé, hogy 2013-ban nyilvánosságra hozta, hogy az USA kormánya globális megfigyelési rendszer kiépítésén dolgozik titokban. Elképesztő történetét szinte azonnal meg is filmesítették, először 2014-ben dokumentumfilm formájában (Citizenfour), majd 2 évvel később az „Amerika lelkiismerete” névvel is gyakran illetett Oliver Stone készített belőle játékfilmet (Snowden). Ez utóbbi pénzügyileg megbukott, kritikailag pedig mérsékelt sikert könyvelhetett el – annak ellenére, hogy a valódi Edward Snowden is felbukkant benne pár perc erejéig. Tehát a nézők és a kritikusok sem voltak maradéktalanul megelégedve a filmmel (fontos viszont leszögezni, hogy nem a hitelességét kérdőjelezik meg általában, hanem inkább unalmasnak, sematikusnak tartják), és komolyabb filmes díjra sem jelölték, ugyanakkor a címszereplő ihletforrása teljes mellszélességgel támogatta a filmet.

sn.jpg 

(Kép forrása: az az 500 millió ma már majdnem 3 milliárd)

Pont fordítva történt a Facebook alapítója, Mark Zuckerberg, és a róla készült életrajzi film, a Social Network esetében. Itt sem telt el sok idő a valós események és a nagyvászonra adaptálás között: a közösségi oldalt 2004. februárjában alapították, a filmet pedig már 2009-ben elkezdték forgatni, ami eleve adaptáció, hiszen Ben Mezrich The Accidental Billionaires című regényéből készült. Az eredmény: összesen 170 különböző filmművészeti díj (köztük 3 Oscar és 4 Golden Globe), egyöntetű kritikai, pénzügyi, és közönségsiker – a 21. század Aranypolgára, amire 100 év múlva is emlékezni fogunk. Ezzel szemben Zuckerberg véleménye szerint a film nagy része hiteltelen, és szerinte egyetlen részletet találtak el pontosan az alkotók: az öltözködését.

„A történelmi filmek sajátossága, hogy pontosan azt hisszük el a moziban, ami nem igaz, és abban kételkedünk, ami korhű.”

Ez egy idézet Erőss Gábor: A történelmi filmek szociológiája című könyvéből – de mit is jelent pontosan? Nagyjából azt, hogy a filmművészet egyfajta varázslat. A nézők döntő többségének nagyobb élmény a mozgókép formátuma, mint a történelemkönyvek sok esetben száraz, tárgyilagos lapjait olvasni – kiváltképp az az általános-, és középiskolás kamaszoknak. Sőt, őket a 21. században már a Tv-sorozatok, és a mozifilmek szocializálják, és a gyerekek nagy részének nincs lehetősége a televízióban látottak megbeszélésére, érzelmi és kognitív feldolgozására – ami egy történelmi film esetében hatványozott probléma. Mel Gibson 1995-ben készült monumentális, Oscar-díjakkal megszórt bosszúfilmje, a Rettenthetetlen elég népszerű a kamaszok körében is – annak ellenére, hogy a legtöbb országban magas korhatár-besorolással bír. Egy kifejezetten jól megírt, lebilincselő, látványos filmről van szó, ami már 25 éve hivatkozási alapnak számít a középkori eposzok körén belül – annak ellenére, hogy tele van tárgyi tévedésekkel, és történelmi pontatlanságokkal. Egyrészt a főhős, a Mel Gibson által megformált William Wallace nem volt szegény földműves, éppen ellenkezőleg: a történelmi forrásokból tisztán látszik, hogy nemes, harcedzett lovag volt. Másrészt nem kent kék festéket az arcára, mert azt évszázadokkal korábban a pikt harcosok használták, ráadásul már maga az évszám is pontatlan, amivel a film kezdődik: 1280-ban Skócia és Anglia között még békés volt a viszony. Tökéletes példa ez az alkotás arra, hogy több, mint 800 év távlatából már sokkal kevésbé vagyunk szigorúak a történelmi hibákkal szemben – értelemszerűen sokkal kevésbé is vagyunk tisztában azokkal.

A játékfilmeknek ugyanakkor a legtöbb esetben nem az eredetiség feltárása a célja, hiszen arra alkalmasabb a dokumentumfilm. Az utóbbi ténylegesen a valóságról, az életben is látott, tapasztalt dolgokról szól, képi világa is megegyezik a szem által megszokott, érzékelhető külvilággal. Ezzel szemben a játékfilmek lényege a szórakoztatás: egy realisztikus, átélhető, de mégsem tökéletesen hiteles világ ábrázolása. Egy olyan világé, amely nem feltétlenül igaz, de azt a hatást kelti, hogy mégis az. A Hollywoodban készült történelmi filmek hitelessége már ott megkérdőjeleződik, hogy a legtöbb esetben angol nyelven beszélnek bennük függetlenül attól, hogy milyen nyelvterületen, melyik országban játszódnak (ókori Hellász: Trója, a 18. századi Habsburg Birodalom: Amadeus). Számos nagy sikerű, elismert produkciót fel lehet sorolni, ami a történelmi eseményeket csak ihletforrásként, egyfajta kontextusba helyezéshez használja fel, az évszámok, események hiteles ábrázolása már nem célja, épp ellenkezőleg: a környezet felfestése után, akár már a kiindulópontban eltér a cselekmény a megtörtént eseményektől, ezzel létrehozva egy alternatív történelmi síkot térben és időben – hiszen a „Mi lett volna, ha?” kérdéskör akkor izgalmas igazán, ha a világtörténelem jelesebb eseményeire vetítjük vissza.

braveheart.jpg 

(Kép forrása: legalább a plakátról lemaradt a kék festék)

A posztmodern filmművészet egyik legnépszerűbb rendezője, Quentin Tarantino gyakorlatilag a csúcsra járatta ezt a műfajt a legutóbbi filmjeivel. Az elmúlt évtizedben egy egész – tematikus – trilógiát alkotott, ezekben a filmekben mindössze annyi a közös pont, hogy mindegyik egy-egy történelmi eseménybe belehelyezkedve mesél el egy fiktív történetet (kronológiai sorrendben: Becstelen brigantyk, Django elszabadul, Volt egyszer egy... Hollywood). Máig az első a legnépszerűbb, köszönhetően a témának, ami ezen a ritka műfajon belül elég gyakori – a II. világháború. Alternatív, fiktív náci történetek számos alkotó fejéből kipattantak már korábban is (filmek: A Harmadik Birodalom, A Brazíliai fiúk; regény: Az ember a Fellegvárban), ám Tarantino volt az egyetlen, aki egy ilyen történetet széles közönség elé tudott tárni, és kirobbanó sikerré tudott tenni. Ironikus, hogy pont egy fiktív történelmi filmben beszélnek autentikusan a szereplők: a teljes játékidő (153 perc) mindössze 30%-ában beszélnek angolul, a fennmaradó részben a francia és német nyelv van előtérben, de egy kis olaszt is hallhatunk benne – ez nagyon ritka jelenség egy hollywoodi produkciónál. A botrányok nem kerülték el a filmet, és az megint csak ironikus, ami a német marketing kampány során történt: a plakátokról, online anyagokról el kellett távolítani a horogkereszteket, ugyanis az országban tilos náci szimbólumokat nyilvánosan megjeleníteni – kivéve, ha történelmi környezetben, a hiteles megjelenítés kedvéért használják őket. Ez egyébként hasonlóképpen van megfogalmazva a magyar törvények szerint is, itthon mégsem lettek cenzúrázva a film reklámanyagai. Az önkényuralmi jelkép ugyan a hiteles megjelenítés kedvéért, de egy alternatív történelmi környezetben van ábrázolva – az alkotói szándék egyértelmű, a művészi szabadság tolerálása pedig Európán belül is változó.

ig.jpg 

(Kép forrása: bal oldalon az eredeti, jobb oldalon pedig a német plakát)

Az Igaz történeten alapuló filmek tengelyén ettől a ponttól már csak egyet tudunk lépni a fikció felé: oda, ahol ez a kijelentés – hogy az események valósak – csak egy huncut blöff. Ahol az alkotók szándékosan átverik a nézőt, és metakommunikálnak vele: ironikus módon üzenik, hogy nem kell mindent elhinni, amit látunk, vagy olvasunk. Ebben az esetben amikor azt olvassuk egy film főcíme után, hogy „Igaz történet alapján”, akkor ez pont azt jelenti, hogy a cselekményből semmi, vagy szinte semmi nem történt meg valójában. Ezt az elbeszélésmódot a Coen-fivérek alkalmazták először egy széles közönségnek szánt mozifilmben – ez az 1996-ban készült Fargo. Ha valaki végigüli a film utáni stáblistát, az kiszúrhatja a standard szöveget, ami szerint „mindenféle egyezés valós és filmbeli karakterek között csak a véletlen műve”. A rendezőpáros pont azt a jelenséget gúnyolja ki ezzel a gesztussal, hogy ha valamit megtörténtnek, igaznak hiszünk, akkor arra már automatikusan jobban odafigyelünk és mielőtt végignéznénk, már tudat alatt kedveljük– miközben valójában az írás és a rendezés minősége, a színészi teljesítmény számít egy produkcióban függetlenül attól, hogy a történet fiktív-e vagy sem.

Fehér András Botond