Egy aktuális vita margójára: Btk. vs. Sajtótörvény

Published: 5 April 2018

Az Index.hu internetes hírportáljának már igen nagy gyakorlata abban, hogyan képviselje igazát bírósági eljárásokban (legyen az polgári peres- vagy büntetőeljárás), azonban egyik aktuális ügyük médiajogi szempontból is érdeklődésre adhat okot, hisz a Sajtótörvény egyik rendelkezésének büntetőbíróság előtti felhívhatóságát veti fel: az újságírói információgyűjtés oltalmának lehetséges határa látszik kirajzolódni.

„A médiatartalom-szolgáltató, annak munkavállalója vagy a médiatartalom-szolgáltatóval munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban álló személy nem vonható felelősségre olyan jogsértésért, amelyet valamely közérdekű információ megszerzésével összefüggésben követett el, és az adott információ általa nem, vagy csak aránytalan nehézséggel lett volna más módon megszerezhető, feltéve, hogy az így elkövetett jogsértés nem okoz aránytalan vagy súlyos sérelmet, továbbá az információ megszerzésére nem a minősített adatok védelméről szóló törvény megsértésével került sor. [A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény 8. § (1) bekezdés]

btk_sajtotorv.jpg Kép forrása: https://f-media.ca/planted-firmly-on-the-edge/

Az ügy évekre nyúlik vissza, egészen pontosan 2015 decemberében számolt be az Index arról, hogy vádat emeltek egyik oknyomozó riporterével szemben közokirat-hamisítás és hatóság félrevezetése bűncselekményei miatt: az újságíró a menekültválság közepén kirgiz állampolgárnak adta ki magát a határrendészet munkatársainak. Célja az volt, hogy bemutassa, milyen hatósági bánásmódban részesülnek a menekültek, legautentikusabb módjának pedig azt látta, ha maga is menekültstátuszhoz folyamodik, természetesen hamisan. A cikk elkészült, többszázezres olvasottsággal a mai napig megtalálható az Index oldalán.

Az írás azonban nem aratott osztatlan sikert, az illetékes nyomozóhatóág hivatalból büntetőeljárást kezdeményezett az újságíróval szemben, aki a gyanú szerint az idegenrendészeti eljárás során azzal, hogy álnéven jelentkezett be és írt alá dokumentumokat, végeredményben megtévesztette a hatóságokat és közokirat-hamisítást is elkövetett. A büntetőeljárást első körben az ügyészség megszüntette, az eljáró ügyész jogkörében eljárva az ügy terheltjét (újságíró) megrovásban részesítette, ami a kiszabható lehető legenyhébb büntetőjogi szankció. Ez ellen a védelem panasszal élt, amit az ügyészség elutasított, s végül vádiratot nyújtott be, így került az eset büntetőbíróság elé. Az elsőfokú bíróság 2016-ban megállapította a fenti bűncselekményeket, a másodfok pedig idén márciusban az elsőfokú döntést helybenhagyta, a korábban kiszabott szankción nem változtatott. A védelem szerint az ügyet elviszik a Kúriáig, s igazukért még az Alkotmánybírósághoz és az Emberi Jogok Európai Bíróságához is fordulnak, hisz az eset jogkérdései túlmutatnak azon, hogy a bíróság megrója-e a magát migránsnak kiadó újságírót, avagy sem.

Jelen írásban nem a konkrét ügy részleteivel szükséges foglalkozni – hiszen az az illetékes bíróság feladata, amely ismeri az eset összes körülményét és iratait –, sokkal inkább a büntetőjog és a médiajog (és sajtószabadság) kapcsolatáról, amely a védelem érvelése szerint mindezidáig így nem merült fel a magyar büntetőjogi gyakorlatban. Érdekes kérdéseket vet fel ugyanis, hogy a fenti médiajogi norma vajon felhívható-e büntetőeljárásban, s ha nem, akkor mely kritériumok hiányára alapítva „söpörheti le” azt a büntetőbíróság az asztalról. Másik oldalról pedig szintén elgondolkodtató, hogy az újságírók és riporterek kutatómunkájának vajon mi, mikor és hogyan szabhat határt.

A Sajtótörvény maga is alapvető rendelkezésként rögzíti, hogy „a sajtószabadság gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást, nem sértheti a közerkölcsöt, valamint nem járhat mások személyiségi jogainak sérelmével”[4. § (3) bekezdés]. Vajon e rendelkezést (tágan értelmezve) az írott/kimondott szóval elkövetett bűncselekményeken túl – mint például a rágalmazás vagy a közösség elleni uszítás – az újságírók kutatómunkájuk közbeni, objektíve jogsértő magatartására is irányadónak tekinthetjük-e? Másrészről, ha a rejtett kamerával utcai dílertől kábítószert vásárló avagy parkolóőrt megvesztegető riporter mentesül a büntetőjogi felelősség alól, felmerül, hogy egy magát migránsnak mondó újságíró esete milyen indokok alapján esik más megítélés alá.

A büntetőbíróságnak azonban itt egy „idegen” jogági szabály feltételeit kell vizsgálnia. Hasonló konstrukció ez az ún. keretdiszpozícióhoz, amikor egy adott tényállást valamilyen háttérnorma tölt ki tartalommal (például közlekedési bűncselekmények esetén, ha a Btk. közlekedési szabályszegésről ír, nem kérdés, hogy a KRESZ-ben foglalt szabályok megsértését kell érteni alatta). De vajon akkor is egyértelmű-e a válasz, ha nem eldöntendő kérdésről (történt-e szabályszegés, avagy sem), hanem olyan kategóriák értelmezéséről van szó, mint a közérdekűség, az információszerzés vagy az aránytalan nehézség, amelyek nem büntetőjogi kategóriák. Természetesen a büntetőbíróság a Sajtótörvény értelmezését jelen ügyben is elvégezte, és úgy látta, a felmentő rendelkezés kritériumai fennálltak, azonban nem a vizsgált cselekménysor legvégéig. A bíróság egyik fő érve a felelősség megállapítása mellett (leegyszerűsítve) az időbeliség. Mielőtt az újságíró leleplezte volna magát, volt a cselekménysorban egy pont, egy olyan mozzanat, ahonnan már a bíróság szerint semmilyen új információ birtokába nem juthatott. Ezt a vádlott persze vitatja, és arra hivatkozik, előre nem tudhatta mit talál, nem láthatta, milyen információkhoz jut, s azok milyen jelentőséggel bírnak majd.

Itt pedig a büntetőjog alapvető funkciójáról sem szabad megfeledkezni. Szabó András alkotmánybíró szavaival élve a büntetőjog egy normarendszer „szankciós zárköve”, tehát a végső utáni legutolsó eszköz, ultima ratio, amely csak akkor léphet előtérbe, ha az adott jogsértés semmilyen más jogági eszközzel nem orvosolható. A Büntető törvénykönyv két fő kérdésre ad választ: mi bűncselekmény, és azt hogyan kell büntetni. Alapvető tétele a bűncselekménytannak, hogy amely cselekmény nem jogellenes, az bűncselekménynek sem tekinthető. A büntetőjogi felelősség megállapításának számos akadálya lehet, ezen „akadályrendszer” egyik eleme, ha a felelősséget valamely más, büntetőtörvényen kívüli norma zárja ki, hiszen „nem büntetendő az a cselekmény, amelyet jogszabály megenged, vagy büntetlennek nyilvánít [2012. C. törvény a büntető törvénykönyvről 24. §]. Ezen intézmény az ún. jogszabály engedélye, amelyre a magát menekültnek kiadó újságíró vádlotti pozíciójában is rendre hivatkozik: a Sajtótörvény idézett passzusának minden kritériuma a cselekménysor végéig maradéktalanul megállapítható, így sem az ügyészségnek, sem pedig a bíróságnak nincsen joga az ő felelősségét megállapítani – vallja a védelem. Elvi kérdésről van tehát szó (ahogy maga az Index is hangsúlyozza), hiszen az alkalmazott szankció ténye, nem pedig súlya itt a kérdés.

A bíróság nem vitatta, hogy az információgyűjtés közérdeklődésre számot tartó ügyről, egyedülálló módon történt, valamint, hogy ezen információkhoz az újságíró máshogyan nem juthatott hozzá, azonban az idegenrendészeti eljárásban volt egy olyan mozzanat, honnan már e kritériumok nem álltak fenn. Az újságíró ezzel szemben azzal érvel, hogy a bíróság által kifogásolt részcselekmények után is releváns információk birtokába jutott, így még a Sajtótörvény mentesítő rendelkezésének hatálya alatt cselekedett. Az eset valószínűleg a Kúriához fog kerülni, amely – reményeink szerint – választ fog adni arra a kérdésre, hol húzódik a határ a méltányolható újságírói bátor kíváncsiság és a sajtó jogellenes információgyűjtése között.

 

Monori Zsuzsanna Éva