Száz éve halt meg Ady Endre: A korabeli magyar sajtó Ady haláláról

Published: 30 January 2019

Száz éve, 1919. január 27-én halt meg Ady Endre a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, a magyar politikai újságírás jelentős alakja.

ady.jpg

A Vasárnapi Ujság című hetilap, ami okat tett Ady költészetének ismertté tételéért, így emlékezett meg az elhunyt költőóriásra, kiemelve annak váteszi képességét: „Ady Endre költő volt, de több is volt, mint költő […] a magyar faji karakter egy sajátságos tulajdonságát testesítette meg. Az ő fajtájából való magyarok borították tűzbe az országot Dózsa György seregével, […] ők tűzték ki először a Rákóczi-lobogót a Felső-Tisza és a Bodrog mentén. […] Ahol a helyét nem találó elégületlenség s a forradalmi indulat hangot kapott magyar ajkon, ott Ady Endrének mindenütt ősei vannak. […] a háború előtti évtizedekben a magyar közvélemény túlnyomó része gondolni sem akart azokra a veszélyekre, melyek nemzetünk életét fenyegették, az ő hangja volt az egyetlen nyomatékosan figyelmeztető hang. […] Olyan kritikát mondott kultúránk elmaradottságáról, vezető osztályaink politikájának szűk látóköréről és erkölcsi romlottságáról, a nép tömegeinek elhanyagoltságáról, a magyar élet százféle hátrányáról, a mely visszadöbbentette tőle a jóhiszeműeket és gyűlölködővé ingerelte azokat, a kik a maguk kis félteni valóját féltették attól a szellemtől, a melyet ő hirdetett. […] Kétségbeesése népe sorsán túlzottnak tűnhetett fel a legtöbbek előtt a háború előtti évek kényelmes nyugalmában, de nem neki adott-e igazat az, a mit ma a szemünk előtt látunk viharzani? […] Halála magyar fajának tragikus órájában úgy hat, mint életének stílszerű befejezése. Elmondta, a mi mondani valója volt és eltávozott”.(Vasárnapi Ujság, 1919. február 2., 56.)

Az Est című napilap ugyancsak Ady költészetének újszerűségét, prófétai képességét és a kortársak gyakran tapasztalható értetlenségét emelte ki: „Ady Endrével nagy költőjét veszítette el ma az ország. Sirály volt a bús magyar vizeken, csodálatos hangszer, ki a költői lelke titokzatos nyugtalanságával már akkor megérezte a véres és gyászos idők közeledését, midőn még tunyán terpeszkedett a régi Magyarország s a világ közeledő katasztrófájáról, gyászáról és felszabadulásáról álmodni se mertek, […] Az élete fájdalmas, gyötrelmes magyar művészsors. Először kinevették, azután harcoltak ellene, a hivatalos magyar irodalom talán még ma sem érzi egész jelentőségét. De a fiatalság már az övé volt, a mai nemzedék tőle tanult, benne gyönyörködött és szívében oltárt állított neki. […] Dekadensnek nevezték, pedig a magyar költői erőnek kevés oly büszke tanúja van, mint az a nagyszerű halott, a ki ma ravatalon fekszik”.(Az Est, 1919. január 28., 1.)

A Népszava egyenesen proletárköltőnek minősítette, holott Ady viszonya az 1918-as őszi forradalmi eseményekhez nem volt egyértelmű. Maga – többféle értelmezést megengedő fogalmazással – azt mondta, „ez a forradalom nem az én forradalmam”. (Budapesti Hirlap, 1919. január 28., 2.) A szociáldemokrata lap szerint: „Valamikor szemforgató borzongással említették még a nevét is, – ma fogalom az Ady Endre neve. Amikor kiáltó, harcos öntudattal hadat üzent a tespedő, unott, kivénhedt magyar lírai költészetnek, úgy beszéltek róla, mint elmeháborodottról […] a költő, akiből egy uj Magyarország érzelmei és indulatai szóltak, a ki büszkén hirdette világgá, hogy uj vizeken röpül a hajója s a ki kemény, törhetetlen akarattal akarta, hogy költészete ezerek és ezerek lelkében egyengesse az utját itt. Nyugaton innen, egy jobb, szebb, boldogabb világnak.

Ez a cél sodorta egyre följebb és följebb, ez emelte a magyar forradalmiság költőjévé Ady Endrét, – és ez a gondolat iktatta be a nevét a küzködő, verejtékező s ha kellett, az ügyért vérét tó hullató, magyar proletárság szívébe”. (Népszava, 1919. január 28., 7.)

A konzervatív Budapesti Hirlap azok közé tartozott, akik nem ismerték fel Ady igazi jelentőségét: „A költő, a kinél feltűnőbb pályát magyar poéta az újabb időkben – tehetjük tán egy félszáz évnél is majdnem többre ez időt – nem futott meg, meghalt tegnap negyvenkét éves korában egy pesti szanatóriumban. Ady Endrét hívei elnevezték a forradalom Petőfijének […] Ady Endre viszonyát a forradalomhoz és Petőfihez később fogja az irodalomtörténet megállapítani.  […] Azt konstatálni lehet azonban ma is, hogy Petőfitől, Petőfi egyetemes költői tehetségének erejét, terjedelmét és természetét tekintve, elérhetetlen távolságok választják el Ady Endrét. […] Verselése szabadabb és változatosabb volt az eddigi megkövesült formáknál; nyelve színesebb, szavai érzékibbek, jelzői szokatlanok, mondatai pongyolaságot mulatva is szorosak, élesek; hangja uj, tárgya uj, esze járása uj; inkább ötletes, mint gondolatos, inkább sejtelmes, mint tartalmas. […] Sok kötetéből össze lehet állítani egy szép kötetet, a mely elsőrendű értéke lesz a magyar költői irodalomnak. Hosszabb lélegzetű munkára nem volt, úgy látszik kedve, de alkalmasint tehetsége sem. Egész lénye ötlet és szeszély.” (Budapesti Hirlap, 1919. január 28., 2–3.)

Ady Endrét a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel. A kormány nevében Kunfi Zsigmond kultuszminiszter búcsúztatta a halottat. Beszédet mondott Móricz Zsigmond a Vörösmarty Akadémia, Vincze Sándor a szociáldemokrata párt, Babits Mihály a Nyugat írói, Pikler Gyula az alkotóművészek, Bíró Lajos az újságíró egyesületek, Jászi Oszkár pedig a Társadalomtudományi Társaság nevében. (Budapesti Hirlap, 1919. január 30., 4.) A költőt többezres tömeg kísérte utolsó útjára, a Kerepesi temetőbe.

„Ez a gyász, mely körülveszi koporsóját, ment minden sablonos részvéttől – a fájdalom itt sötéten és hatalmasan zúg, mert nem barátok, hozzá közel állók kicsinyes fájdalma ez, hanem egy nemzeté […] Még most talán nem az egész nemzeté, nem a véneké, a tegnapi hivatalosoké, akik közül senkit sem látunk itt, – hanem az új generációé, a fiatáloké és a vele egykorúaké – a győzelmes forradalomé, melynek tüzes lelke repdes koporsója körül”. (Pesti Napló, 1919. január 30., 4.)

 

Paál Vince